|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kelemen István 2006. április 4.Temesváron Kelemen István szobrászművész fa- és bronzszobraiból, valamint Camil Mihaescu digitális grafikáiból nyílt kiállítás a Héliosz Galériában. Kelemen István Temesvár modern szobrászgenerációjának Jecza Péter és Szakács Béla nevével fémjelzett vonulatához tartozik. A kiállító művész nagyrészt absztrakt szobrokkal jelentkezett a tárlaton. /(Szekernyés I.): Az idő szobormetaforái. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 4./2006. május 26.Temesvár szobrokban szegény – fejtette ki Szekernyés János helytörténész, műkritikus, a Képzőművészek Szövetsége helyi szervezetének elnöke. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben viszonylag sok köztéri emlékművet állítottak, a város nagyságához képest ez még mindig kevés. Temesvár abban különbözik a vidéki városok döntő többségétől, hogy nem egy főterű, hanem minden történelmi városrésznek megvolt a főtere, nem beszélve arról, hogy a központnak három nagy tere van. A józsefvárosi római katolikus templom kertjében álló Nepomuki Szent János-emlékmű Temesvár első köztéri szobra. Már az 1720-as évek elején állt, az egykori katonai dísztéren. Onnan a Gyárvárosba vitték, majd a Virágkertészet egykori udvarába, és 1932-ben került a mai helyére. Ezt a korszakot jelképezik az úgynevezett “pestis-szobrok” is: a Szentháromság-szobor a Dóm téren és a Szabadság téri, több alakos kompozíció. Valamivel később állították a Gyárvárosi park kerítésébe beékelve a Krisztus-feszületet, amit sokan Fadrusz János munkájának tulajdonítanak, de erre nincs bizonyíték. A két világháború között állított szobrok többsége román politikusokat, tudósokat, mérnököket ábrázol. A szocializmus éveiben sem állítottak túl sok szobrot. Ezen közül a legjelentősebb a márványból faragott román katona szobra, amit 1962-ben lepleztek le (Ion Vlad alkotása). A 1970-es években állították fel Dózsa György szobrát. Vita kerekedett, hogy a szülőhelyén, Dálnokon vagy Temesváron legyen az emlékmű, végül mindkét helyen lett egy-egy: ott lendületes vezért formázott meg Szobotka András Bukarestben élő temesvári képzőművész, itt meg egy magába szállott, a bukást tudomásul vevő katonai vezért. Közben a politikai széljárás megváltozott, és a néhány év múlva elkészült szobrot már valósággal oda kellett lopni: egy éjszaka felállították, nem rendeztek avatóünnepséget. Ráadásul csak románul írták a nevét, hogy Gheorghe Doja. Az 1989-es rendszerváltás után a különböző forradalmár szervezetek az áldozatok emlékére rendeltek emlékműveket, összesen 12-őt. Ezeket az alkotásokat elsőrangú bukaresti és temesvári művészek alkották, többek között Szakáts Béla, Stefan Calarasanu, Jecza Péter vagy Kelemen István. A gyerekkórház előtti Sailer Antal-szobor eddig szép virággruppok között állt, most már közvetlenül mellette halad el a villamos. Országos hírű esemény volt tavaly a város első főépítésze, Székely László mellszobrának leleplezése (Szakáts Béla munkája), mely a Bánsági Magyar Napoknak akkor főrendezvénye volt. A trianoni határmódosítás után ez az első köztéri szobor Temesváron, amely magyar kulturális-közéleti személyiségnek állít emléket. Az engedélyek kijárásban nagy szerepe volt az RMDSZ két akkori városi tanácsosának, Fórika Évának és Halász Ferencnek. Az időközben Székely László parkra átnevezett ligetben szeretne Szász Enikő egy emlékművet állíttatni az 1956-os kommunistaellenes megmozdulás áldozatainak tiszteletére. A román politikai foglyokat tömörítő szervezet elutasította az együttműködést. /Pataky Lehel Zsolt: Temes. “Helyük lenne az alkotott szépségeknek”. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 26./2010. május 15.Egymásra találás KézdivásárhelyenKözel negyven cég és szervezet részvételével kezdődött tegnap Kézdivásárhelyen az első Székelyföldi Termékkiállítás és Vásár. Az egyszerre hagyományőrző és -teremtő rendezvény vasárnapig látogatható. A Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK) által szervezett rendezvény elsősorban filozófiájában, üzenetében kíván más lenni, mint a szokványos kiállítások. A székelyföldi értékek felmutatása és tudatosítása, illetve a szolidaritás lehet ugyanis az egyik legfontosabb eszköz a székelyföldi gazdaság talpra állításában. ,,Az 1930-as évek elején is a közösség felrázása érdeké ben kezdeményeztek itt, Kézdivásárhelyen termékkiállítást, amelynek sikere meg is ijesztette a hatóságokat — idézte fel megnyitóbeszédében Rácz Károly, a házigazda város polgármestere. — Hasonló, mozgósító jellegű rendezvényekre van ma is szükség." A kiállításon országosan is fajsúlyosnak tekinthető vállalatok is jelen vannak. ,,Ha nem bátorítjuk, ösztönözzük egymást, akkor nincs jövőnk" — fogalmazta meg jelenlétük okát a csíkszentkirályi Hargita Gyöngye Rt. tulajdonosa, Kurkó Árpád. A jakabfalvi Kelemen István négy családtagja és öt segítője által előállított tejtermékeivel aratott nagy sikert, a vásárlói igény pedig gyorsan kialakította a Kelemen-féle hatalmas szendvicset, amelybe kolbászkarikák is járnak. ,,Mi tudjuk, milyen finom dolgokat állítunk elő, azért jöttünk, hogy másnak is megmutassuk" — hangzott a kézenfekvő indoklás. De nemcsak megehető-iható termékek kínálják magukat a céhes városban, hanem például a székelyföldi emberek alkotó erejét és kreativitását ösztönző pénzügyi konstrukciókat kínáló LAM Alapítvány is. A vállalkozók információkat szerezhettek a Székelyföldi Termék márkanév mögé való besorolás lehetőségeiről is. A Székely Nemzeti Múzeum kiállítása az értékmentés és -őrzés fontosságából ad ízelítőt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. február 16.Magyar szót vittek a szórványbaRomán iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett. Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken. Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. július 6.Közösségi élmény népviseletbenNépviseletbe öltözött leányoktól, legényektől, kisgyerekes családoktól, sőt nagyszülőkkel érkező unokáktól volt hangos Csíkszereda és Csíksomlyó hegye szombaton. Az Ezer Székely Leány Napjára érkezők között volt, aki családjával tartalmasan szerette volna tölteni idejét, volt akit a közösségi élményért ment, mások unokáikra akartak hatni, de voltak olyanok is akik kikapcsolódni, lelkiekben feltöltődni érkeztek. A csíkszéki falvak bevett szokása, hogy a fiatalok az Ezer Székely Leány Napjára szekereken, énekelve vonulnak szülőfalujuktól a megyeszékhelyig, hogy ott népviseletbe öltözve közösen ünnepelhessenek. Idén sem volt ez másképp a csíkbánkfalvi fiatalok esetében sem, hiszen egy szekérre sorakoztak fel a népviseletbe öltözött ifjak, a falu határában pedig hozzájuk csatlakozott egy Csíkszentgyörgyről, illetve a két Csíkmenaságról induló szekér is. A több mint hatvan csíkszentgyörgy községbeli székelyruhás leány és legény – közöttük mi is – az előző évhez képest később, valamivel fél hét után indult Csíkszereda felé. Mindszent és Szentlélek érintésével kilenckor érkeztek a városba, ahol hangos énekszóval vonultak a Szabadság-tér irányába, közben integetve az út mellett álló, néhol mosolygó, néhol pedig könnyező nézelődők felé. Népdaltól volt hangos a város Miután az ünneplők eljárták a közös táncot újra szekerekre szálltak és hangos énekszóval töltötték meg a Szabadság-teret, a Márton Áron utcát, illetve a Szék útját, hogy azt követően részt vehessenek a 11 órától, a Csíksomlyói kegytemplomban kezdődő szentmisén. Közben egyre inkább benépesedett a Csíksomlyói Nyereg is: voltak akik az árnyékban hűsöltek, mások a kézműves kiállítás és vásár asztalai közt sétáltak, rég nem látott ismerősökkel beszélgettek, vagy éppen lángossal, kürtőskaláccsal próbálták éhségüket oltani. Tartalmas családi együttlét A szentmisét követően a Nyeregben nemcsak a csíkszékiek, hanem a távolabbról érkezők is megtalálták a számukra kellemes elfoglaltságot. A hagyományőrző néptánccsoportok előadását nézte, mikor megszólítottuk a Gyergyóditróból érkezett Bíró Zsuzsannát. Kérdésünkre elmondta, édesanyjával és testvérével érkezett az eseményre. „Ez egy ilyen ritka alkalom, hogy együtt lehet a család, a húgom Debrecenből érkezett haza. Ez első alkalom, hogy részt veszek a rendezvényen, de úgy gondoltam, hogy ez itt egy tartalmas együttlét lehet családunknak” – osztotta meg a ditrói tanár. Megmutatni a népzene, néptánc ízét A háromszéki Gelencéről közel negyven fiatal érkezett Pap Erzsébet Kinga helyi óvónő szervezésében. Mint tőle megtudtuk már öt éve, hogy rendszeresen járnak az Ezer Székely Leány Napjára, eleinte a Zernyealji Néptáncegyüttes tagjait hívták, azóta viszont igyekeznek minél több fiatalt bevonni. „Szeretném, ha a fiatalok is ráéreznének, a népzene, a néptánc, a népviselet ízére, közösség összetartó erejére. Hiszen Gelencén is korábban volt egy időszak, amikor ezek el voltak hanyagolva, a népviseletek is a szekrényekben porosodtak” – mutatott rá az óvodapedagógus. Amit kommunizmusban nem tehettek A fiatalok mellett az idősebb korosztály tagjai is szép számmal képviseltették magukat az ifjú székelyek között. Péter Ilona Madéfalváról érkezett népviseletben az ünnepre, elmondása szerint 63 évesen is nagyon jól érezte magát a fiatal leányok között. „Nagyon szépnek találom ezt a találkozót. Jó, hogy évről évre szervezhetnek ilyen rendezvényeket, hiszen a kommunizmus idejében, a fiatalságunk alatt mi nem tehettük” – elevenítette fel. Székelységre nevelt unokák Gál István, Csíkszentmártonról unokáival együtt érkezett a szombati eseményre. A 70 éves férfi kiemelte, büszkék a népviseletükre, szívesen őrzik a hagyományt általa. Megjegyezte, nemcsak július első hétvégéjén, hanem pünkösdkor is rendszerint felöltik a székely ruhát, úgy érkeznek Csíksomlyóra. „Próbáljuk belenevelni unokáinkba, hogy minek születtek – székelynek –, hogy mi szerint kellene élniük” – avatott be Gál. Unokája, a 12 éves Gál Katalin elmondta, szívesen veszi fel a székelyruhát, annál is inkább, hiszen ezen kívül kevés alkalom adatik arra, hogy viselhesse. Fontos a közösségi élmény, a hangulat Csíkcsicsóról 130-an szekerekkel érkeztek az ünnepre. A 17 éves Kelemen Istvánt barátai győzték meg, hogy idén első alkalommal vegyen részt az eseményen, amibe bele is ment, hiszen számára is fontos a hagyományápolás, a székelység megőrzése. A szintén csicsói Szabó Szilvia a közösségi élményt – új barátok szerzése – és a néptánctanulás lehetőségét emelte ki a rendezvény pozitív hozadékaként. A 16 éves, csíkrákosi Máthé Beáta és Székely Angyalka három éve, hogy rendszeresen megjelennek az Ezer Székely Leány Napján. Ami leginkább tetszik számukra, hogy sokan megjelennek székely népviseletben, s hogy gyönyörű táncokat járnak. A csíkszentgyörgyi Gál Enikő szeret táncolni, énekelni, ahogyan szereti a szekereken levő jó hangulatot is, emiatt jön minden évben. Kömény Kamilla, Székelyhon.ro 2014. július 7.Háromezer székely ruha az Ezer Székely Leány NapjánNépviseletbe öltözött leányoktól, legényektől, kisgyerekes családoktól, sőt nagyszülőkkel érkező unokáktól volt hangos Csíkszereda és Csíksomlyó hegye szombaton. Az Ezer Székely Leány Napján jelentősen nőtt idén is a népviseletbe öltözők száma: szombaton délután a csíksomlyói Nyeregben már 2135 székely ruhába öltözött leány és asszony regisztrált, de a férfiak, fiúk száma is elérte a 938-at. A csíkszéki falvak fiataljai az Ezer Székely Leány Napjára minden évben szekereken, énekelve vonulnak a megyeszékhelyig, hogy ott közösen ünnepelhessenek. Idén sem volt ez másképp a csíkbánkfalvi fiatalok esetében sem, hiszen egy szekérre sorakoztak fel a népviseletbe öltözött ifjak, a falu határában hozzájuk csatlakozott egy Csíkszentgyörgyről, illetve két Csíkmenaságról induló szekér is. A több mint hatvan Csíkszentgyörgy községbeli székely ruhás leány és legény az előző évhez képest később, valamivel fél hét után indult Csíkszereda felé. Mindszent és Szentlélek érintésével kilenckor érkeztek Csíkszeredába, ahol énekelve vonultak a Szabadság térre. Viselkedni is kell a viseletben Miután az ünneplők eljárták a közös táncot, újra szekerekre szálltak, és énekszóval vonultak végig a Szabadság térről, a Márton Áron utcán és a Szék útján, majd 11 órától részt vettek a csíksomlyói kegytemplomban kezdődő szentmisén. Idén az ünnepi szentmisét Böjte Csaba ferences rendi szerzetes celebrálta. Beszédében a békességre buzdított, arra ösztönzött, hogy Isten békéjéből töltődjünk fel, és vigyük ezt a lelkiállapotot magunkkal, hiszen Jézus Krisztus sem volt elégedetlen soha, még azok számára is bocsánatot kért, akik őt meghurcolták, és halálra kínozták. Közben egyre inkább benépesedett a csíksomlyói Nyereg is: voltak, akik az árnyékban hűsöltek, mások a kézműves vásár asztalai között sétáltak, rég nem látott ismerősökkel beszélgettek, vagy éppen lángossal, kürtőskaláccsal csillapították éhségüket. A Nyeregben a megnyitót ezúttal Fábián László, Csíkszentsimon polgármestere tartotta, mivel a rendezvénynek idén ez a település volt a tiszteletbeli házigazdája, a kiérkező csapatokat is a község fúvószenekarának muzsikája fogadta. A község vezetője arra figyelmeztetett, hogy folytatni kell elődeink példáját, mivel nem a ruha teszi az embert, a viseletben meg kell tanulni viselkedni is, a kultúrát, amit elődeinktől kaptuk, meg kell élnünk, hogy tovább tudjuk adni utódainknak. A főszervező csíkszeredai önkormányzat nevében Ráduly Róbert Kálmán polgármester szólalt fel, ő is az elődöket méltatta, akik 1931-ben útjára indították a népünnepélyt. Szerinte tőlük azt tanulhatjuk, hogy nincs a város falu nélkül, hogy az egyházi és világi létformák együvé tartoznak, és, hogy nincs értelme a férfi életének, ha a nő hiányzik belőle. „A nők tartják a lelket a családban, és elsősorban ők szokták a hagyományt is továbbéltetni” – mondta. Élmény idősnek, fiatalnak A szentmisét követően a Nyeregben nemcsak a csíkszékiek, hanem a távolabbról érkezők is megtalálták a számukra kellemes elfoglaltságot. A hagyományőrző néptánccsoportok előadását szemlélő gyergyóditrói Bíró Zsuzsanna például édesanyjával és testvérével jött az eseményre. „Ritka alkalom, hogy együtt lehet a család: a húgom Debrecenből érkezett haza. Ez az első alkalom, hogy részt veszek a rendezvényen, de úgy gondoltam, hogy ez tartalmas együttlét lehet a családunknak” – osztotta meg véleményét lapunkkal a ditrói tanár. A háromszéki Gelencéről közel negyven fiatal érkezett Pap Erzsébet Kinga helyi óvónő szervezésében. Mint tőle megtudtuk, már öt éve, hogy rendszeresen járnak az Ezer Székely Leány Napjára. „Szeretném, ha a fiatalok is megszeretnék a népzenét, a néptáncot, a népviseletet, megtapasztalnák a közösség összetartó erejét” – mutatott rá az óvodapedagógus. Az idősebb korosztály tagjai is szép számban képviseltették magukat az ifjú székelyek között. Péter Ilona Madéfalváról érkezett népviseletben az ünnepre, elmondása szerint 63 évesen is nagyon jól érezte magát a fiatal leányok között. „Nagyon szépnek találom ezt a találkozót. Jó, hogy évről évre szervezhetnek ilyen rendezvényeket, hiszen a kommunizmus idején, a fiatalságunk éveiben mi nem tehettük” – mondta Péter Ilona. Gál István Csíkszentmártonról unokáival együtt érkezett a szombati eseményre. A 70 éves férfi elmondta, nemcsak július első hétvégéjén, hanem pünkösdkor is felöltik a székely ruhát, így érkeznek Csíksomlyóra. Unokája, a 12 éves Gál Katalin elmondta, szívesen veszi fel ilyenkor a székely ruhát, annál is inkább, mert ezenkívül kevés alkalom adatik arra, hogy viselhesse. Csíkcsicsóról 130-an érkeztek szekerekkel. A 17 éves Kelemen Istvánt barátai győzték meg, hogy idén, első alkalommal vegyen részt az eseményen. A szintén csicsói Szabó Szilvia a közösségi élményt és a néptánctanulás lehetőségét emelte ki a rendezvény pozitív hozadékaként. Fiatalított népviselet A rendezvény és a népviselet népszerűsége egyébként évről évre nő: ahogy Kissné Portik Irén néprajzkutatótól, a népviseletmustra zsűrijének elnökétől megtudtuk, egyre többen ismerik meg a hagyományos népviseletvarrás szabályait is. „Olyan új ruhákban jönnek a népviseletmustrára jelentkezők, amelyek a régiek mintájára készültek, és amelyek újításaik ellenére is hitelesek, nem találtunk bennük kifogásolni valót. Ez is a nem titkolt célunk, hiszen nem lehet míg a világ dédnagyanyáink, üknagyanyáink viseletét hordani, ellenben, ha elsajátítottuk az általuk ismert öltéstechnikákat, jegyeket akkor újra tudjuk alkotni a hagyományos székely ruhát. Ha ezt veszi át a fiatal nemzedék, akkor nemcsak a látvány kedvéért ölti magára a népviseletet, hanem tudatosan teszi, ismerve a jelképeket, öltési technikákat és az öltözet összeállításának szabályait” – összegzett Kissné Portik Irén. Kömény Kamilla, Szőcs Lóránt, Krónika (Kolozsvár) 2014. november 27.XIII. Csángó NapokCsíkszereda és Csomafalva kitart Még 2000-ben, a moldvai csángó gyermekek számára oktatandó magyar nyelv állami akadályoztatása idején született az a nemes kezdeményezés, hogy moldvai magyarokat hívnak meg egy napra Erdélybe. Úgy tűnik, a lelkesedés kifulladt, mára csupán Csíkszereda és Gyergyócsomafalva élteti a lángot. Pedig volt nálunk is, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Zabolán... November 29–30-án Csíkszeredában és Gyergyócsomafalván a somoskai hagyományőrzők lesznek a Csángó Nap vendégei. A Hargita Megyei Kulturális Központ főszervezésében már tizenharmadik alkalommal tartják meg a Csángó Napot, melynek rendezvényei a moldvai csángó kultúra értékeire irányítják a figyelmet. Csíkszeredában november 29-én, szombaton 18 órai kezdettel a Városi Művelődési Ház nagytermébe moldvai csángó zenére és táncra hívják az érdeklődőket. Az est programja a Somoskai Hagyományőrző Csoport bemutatkozásával kezdődik, és a Csángó Továbbtanulók Közösségének néptánc-összeállításával folytatódik. A Kalagor Együttes tagjainak és barátaiknak Hangulatok Moldvából című koncertjével folytatódik az est, majd mindenkit várnak a záró táncházba, ahol a talpalávalót a fellépők biztosítják. Zenélnek: Samu Imola (ének), Ségercz Ferenc (furulya), Kelemen István (hegedű) és Csibi Szabolcs (koboz). November 30-án, vasárnap 9.30-tól a Millenniumi templomban a moldvai csángókért szól a harang, a szentmisén az ünnepi hangulat megteremtéséhez a Csángó Továbbtanulók Közössége járul hozzá. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 12.Bábszínházi előadás Kányádi-versekkelA Verstől versig hajt a csordás című, Kányádi Sándor versein alapuló maszkos játékot mutatják be a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháznál február 15-én 18 órától. Kányádi Sándor versei gyermekkorának udvarhelyszéki légköréből merítkeznek, az akkori falusi környezetet idézik, ahol a székelyföldi népszokások hangsúlyosan megjelennek. A Cimborák Bábszínház új előadása hasonlóképpen visszanyúl a hagyományokhoz, használja a néptánc és népzene elemeit, maszkos játéka a felnagyított és eltúlzott farsangi alakoskodást idézi. Az előadás sajátos látványvilágához és a megteremtett hangulatához szervesen kapcsolódnak a Kányádi Sándor-versek, amelyekben a metaforák különleges természetességgel nőnek ki a tárgyi világból, és térnek oda vissza – hívták fel a figyelmet közleményükben az előadás szervezői. „Verstől versig hajt a csordás, lépésről lépésre pengeti lelkünk húrjait, lehetőséget kínál, hogy visszataláljunk a gyermekkori tisztaságunkhoz, életörömünk forrásához, ahol érezzük, értjük, és elfogadjuk a természet rendjét és képessé válhatunk teljességként megélni életünket” – írta közleményében a bábszínház. Az előadásban, amelyet 5 év fölöttieknek ajánlanak, fellép Dávid Gulácsi Zsuzsa, Lukács Emőke, Péntek Zsuzsa, Demeter Ferenc, Horváth Tas, Nagy K. Kálmán, Nagy Lázár József, Páll Gecse Ákos. A maszkokat Zayzon Ádám, a látványt Simó Enikő tervezte. Koreográfus Horváth Tas, a zenét Csibi Szabolcs és Kelemen István szerezte, a produkció rendezője Nagy Kopeczky Kálmán. Krónika (Kolozsvár) 2015. október 8.Verstől versig gyerekeknekKányádi Sándor verseiből összeállított produkcióval lépett fel szerdán a II. Fux Feszt versenyprogramjában a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. Költészet és hagyományidézés, erre a két pillérre épül a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadása, melyet szerdán láthatott a közönség a nagyváradi Árkádia Bábszínházban. Az Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiváljának versenyprogramba nevezett előadásról lévén szó, megtekintette azt a Fux Feszt mindhárom zsűrije is. A Nagy Kopeczky Ádám rendezte darab Kányádi Sándornak a falusi életet, illetve saját gyermekkorát időző verseiből tallóz, illetve ezekből összeállított történeteket mesél el. A darabban a narrátor, vagy a mesélő szerepét maga a rendező Nagy Kopeczky Kálmán vállalta magára, és Kányádi Sándor szavaival idézte fel a falusi világ hangulatát, a többiek pedig egy rövid, három perces bábjelenetet leszámítva nem bábokkal, hanem jelmezekbe öltözve színészként, valamint állatmaszkokkal játszották el a rájuk osztott szerepeket. A bivalyokról, az elveszett kecskéről, a nyugtalan kosról vagy a lovakról szóló balladisztikus költemények a Csibi Szabolcs és Kelemen István alkotta népzenei aláfestéssel együtt a huszonegyedik század városban nevelkedett gyermekei számára valóban különös és ismertelen világba röpítették a fiatalokat, egy olyan, ma már szinte misztikusnak tűnő helyre, amelyben ember és természet még szétszakíthatalan szimbiózisban él egymással, és amelyben a Hold a Nap, a ló, a medve, a bivaly nem puszta kísérőjelenségek, hanem az emberi élet meghatározó tényezői is. A Verstől versig közel hozza a költészet nyelvét a gyerekekhez, akik nem csak hallják, hanem láthatják, érezhetik is a versek által megjelenített képeket, hangulatokat, történéseket. A közel egy órás, humorban, nyelvi leleményekben bővelkedő előadás méltán nyerte el a legreprezentatívabb zsüri, vagyis a gyerekek tetszését. Pap István erdon.ro 2015. december 5.A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)Az unitárius tanárok pere A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot. Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.) Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.” A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat. Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára. Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot. Tófalvi Zoltán Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./ Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 27.Nagykorú a Kurutty vetélkedőA kézdialmási Kelemen Didák Általános Iskola Szupernégyes nevű csapata – Kelemen István, Molnár Zsuzsa, Kádár Mikola Zselyke és Kovács Ádám – nyerte a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Kurutty általános műveltségi vetélkedő múlt szombati megyei döntőjét. A Nemes Emil, a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítója által kezdeményezett és mindmáig évente megszervezett verseny iránt nagy az érdeklődés, minden bizonnyal azért is, mert a felkészülés során a résztvevők annyi új ismeret birtokába jutnak az anyanyelv, természetismeret, matematika, idegen nyelv, rajz, zene, híres emberek élete és munkássága tárgykörben, amennyit az iskolában csak évek alatt sajátíthatnának el, vagy akkor sem. Idén is helyi vállalkozók segítettek, hogy a díjazottak jutalomban részesüljenek, és hogy a megye különböző településeiről érkezőket a szervezők megvendégelhessék. (fekete) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 11.Nemzetközi tánctábor KözéplokonHuszadik alkalommal szervezik meg a Nemzetközi Gyimesi Tánctábort, amelyet július 24–31. között tartanak Gyimesközéplokon. „Nemes szórakozást, tartalmas nyári időtöltést kínál a saját gyökerei, hagyományai iránt érdeklődő fiataloknak a gyimesi tánctábor. Lenyűgöző tájak, archaikus falusi életforma, ősi tánc-, zene- és népdalhagyományok, viseletek és szokások várják a Gyimesközéplokra érkezőket. Napi öt óra tánc- és népdaltanulás, négy óra esti táncház, egy óra előadás és sok színes alternatív program, amit nektek kínálunk. Az előző táborok megszervezésének tapasztalatai, több évtized gyűjtő- és feldolgozómunka szakmai minősége biztosítja táborunk színvonalát” – ajánlják a szervezők. A résztvevők gyimesi és felcsíki táncokat tanulhatnak kezdő vagy haladó szinten Gábos Endrétől és Simon Katalintól, Péter Lászlótól, Szalay Zoltántól és György Piroskától, Fehér Leventétől és Szalay Lillától (szünetekben népdalokat tanítanak: Simon Katalin, András Orsolya és Erőss Jutka). Gyermekek külön csoportban tanulhatnak táncot délelőttönként Galaczi Hajnallal. Népdalok tanulhatók haladó szinten Erőss Jutkától és adatközlő énekesektől. Sinkó Andrea hegedűt és hegedű-kontrát, Timár (Trifán) Viktor és Pál Csilla hegedűt, Földi Lehel, Melkuhn Robert, Tankó (Fintu) Dezső, Ségercz Ferenc és Kovács Krisztián pásztorfurulyát, Kelemen István és Csibi Szabolcs kobozt, Timár (Trifán) János gardont tanít kezdő vagy haladó szinten. Besegít Antal András. A résztvevőket kérik, vigyenek magukkal hangszert. A talpalávalót Trifán (Tímár) Viktor és János, Görbe Gyopár és Gizi néni (Ambrus Gizella), Pál Csilla és Sándor, Fintu Dezső (Tankó Dezső) Gyimesközéplokról, Rozi néni (Duduj Rozália) Csíkszentdomokosról, valamint táncházzenészek húzzák. Esténként táncház lesz adatközlők fellépésével, minden táncház gyermektánccal kezdődik. Napközben állandó kézműves műhelyeket tartanak: bundahímzés, csipkehorgolás, nemezelés, fonáján varrottas, tojásírás, karmantyúfán szövés, kötélfonás, rovás, ostorfonás, bútorfestés. Neves szakemberek tartanak néprajzi és a magyarság történetével kapcsolatos előadásokat, de részt lehet venni helyismereti túrán vagy szekeres kiránduláson is. Jelentkezési határidő július 23. A táborról bővebb információ a 0752-855.308 telefonszámon igényelhető, vagy a www.gyimesitabor.nextra.ro oldalon található. Péter Beáta Székelyhon.ro 2017. január 18.Gulág-sorsokat idéz M. Lovász Noémi kiállításaM. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat idéző alkotásaiból nyílt tárlat Magyarország kolozsvári főkonzulátusának rendezvénytermében. A kiállítást megnyitotta Újvári Dorottya művészettörténész, a korszakot bemutatta Murádin János Kristóf történész. A zenei műsorban közreműködött Potyó István, Gere Edit és Willing Boglárka. A vendégeket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte. A tárlat február 16-ig tekinthető meg (hétfő-csütörtök: 8–16, pénteken 8–13 óra között). Egyszerre volt komoly, bensőséges és emberközeli az a tárlatmegnyitóval egybekötött rendezvény, amelyet hétfőn délután tartottak Magyarország kolozsvári főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében, a Gulág-emlékév lezárásaként. A Szovjetunióba a második világháború után elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából tavaly számos rendezvényt tartottak. A programok az emlékezést szolgálták, az emlékév célja pedig a figyelemfelkeltés volt. Az ismeretanyag a munkatáborokról, az elhurcoltakról hiányos – mondta a rendezvény megnyitóján Mile Lajos főkonzul: hihetetlen történések voltak, a megdöbbentő adatokra az utókor is elszörnyülködve tekint, elég, ha csak a Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer személyre gondolunk, akik közül nagyon sokan már nem tértek vissza. Az emlékezéssel nemcsak az utókornak, hanem önmagunknak is tartozunk, hogy önismeretünk ne torzuljon – összegzett a főkonzul. Murádin János Kristóf történész szintén az emlékezés fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét, hiszen negyven évig nem volt szabad beszélni a korszakról. Történész szemmel igyekezett rövid áttekintést nyújtani arról, hogyan érezhettek az ide érkező oroszok, akiket szintén megviselt emberileg a világháború. Talán érthető volt a fogolyszedés orosz szemszögből, ami viszont elfogadhatatlan, az a civilekkel való bánásmód: részükről a megszállás több volt, mint bosszú, inkább példát akartak statuálni. M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat bemutató festményeit Újvári Dorottya művészettörténész méltatta. Mielőtt látta volna a sorozat képeit, úgy képzelte, monokróm munkák lesznek, és ezt talán azért, mert abból az időszakból főként fekete-fehér fényképeket láthatunk: a világháborúban készült katonaportrék, a csoportképek, a bevonulások vagy kivonulások, a parádék képei nem színesek. Majd meglepetésszerűen hatottak az erős, nagyon expresszív színek és az ebből fakadó merészség. „Első látásra a színek dominanciája az, ami leköt: a sárgák és narancssárgák árnyalatai, a vörösek és a kékek. Ha nem adunk időt magunknak és a képeknek, csak a szokásos 4-5 másodpercet időzve előttük, a munkák tartalma nem fog megnyílni, és csak a színekkel maradunk. Megpróbálva befogadni a festményeket rá kellett jönnöm, hogy nem akarok részese lenni annak a világnak, amit lehatárolnak a szögesdrótok – legyen bármennyire színes is. A vonatok itt nem a 19. század pozitív vívmányaként jelennek meg, amelyek városokat, helyeket kötnek össze, és nem az utazást jelenítik meg, amely a világ felfedezésén keresztüli tanulást teszi sokak számára elérhetővé és sokkal gyorsabbá, hanem az elszakítást jelentik az elhurcoltak számára a családtól, a helytől, amelyet ismertek, az addigi életüktől. A sínek számomra nem a végtelen felé haladnak, amely magában hordozhatja egy pozitív jövő lehetőségét is, hanem körbe visznek. Visszavisznek mindenkit arra a helyre, amely itt már az emlékezés helye is lehet, ahol az elhurcolt nők és férfiak az egész életüket leélték: mert akármennyi időt is töltött valaki egy táborban, annak az elszakított időnek a történései meghatározóak maradtak. Ez a tapasztalat pedig egyszerre lesz partikuláris, személyes és univerzális, ahogyan az emberi alakok is Murádin Lovász Noémi képein, akik többször is visszatérnek, de soha nem válnak megszemélyesítetté. Lezárásként újra visszatérek a színekhez: számomra ezek jelentik a belépést a képekbe – tompítják a szörnyűséget és lekötnek az emlékezés, megemlékezés helyére. Azt nem látjuk, csak tudjuk, például Kelemen Istvánkolozsvári lakos visszaemlékezéseiből, hogy a vagonokban a halottak »a sarokba voltak téve a túlsó ajtóhoz. A többiek már leszedték a ruhákat róluk. (...) és a legalsó már olyan lapos volt.« Az itt látható munkák megkímélnek attól a látványtól, amelyben csak azoknak lehetett része, akik megtapasztalták a munkatáborokat, de az alól nem adnak feloldozást, hogy szembenézzünk a 20. század történelmével, annak is azzal az eseményével, amelynek feldolgozása éppen csak elkezdődött.” Újvári Ildikó Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 27.Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság. A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával. A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba. A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese, akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért. Lássák, mennyi csángó van A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”. Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.” „Mi szeressük, azér gyűlünk essze” „Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona. Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket. „Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen. „Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek. A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.” Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását. Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 5.Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia KolozsváronKevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak. A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak. Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést. A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST – A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek. – A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt. Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól. 16 ÉVES GYERMEK VOLTAM… – Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat. A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba. Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül. A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt. NEM KELLETTEK SZEMTANÚK… Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták. – Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk. CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt! – Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley. Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan. “AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG” Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely. Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően. Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly. A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni. – A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész. VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész. AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Erdélyi Eszkimó Péter pestisracok.hu lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
